Minden amit eddig hittem hazugság?
Nem tanulság sem áldás az ha véletlenül szarul jársz,
A karma nem egyenlít, és nem fordul meg a sorsod,
Mert az nem létezik, úgyhogy csak gurítsd le azt a korsót.
A példaképeim tisztelem,
De a családtagjaim nem tudjak elkapni a figyelmem,
A spanom rájött nem rég arra, mire én már régen,
Hogy csak halu az, ha látod, hogy valaki sétál az égen.
Mintha gyerekként drogokat adnának nekünk,
Álmok és természetfeletti dolgok, miket a figyelmünkkel megveszünk,
A szülők meg azt mondják, hogy nézd már, mennyire élvezi,
És nem tudják, hogy az elvonás egyhamar könnyen szétszedi az elmét.
Kommerszebb cucc ez, mint nálunk az alkohol,
Van aki nem növi ki, és felnőttként érte lohol,
Van aki azt hiszi, hogyha eljön a baj, majd ez segít,
Az életét ennek adja, az illúzió meg benne vív az agyával,

Kapásból két nyavalyával jót várhatott,
Míg a szervezete végleg felmondta a szolgálatot,
Annyiszor leszögezem, lehet hogy közhelyes igék ezek,
De attól még neked nyílt szívvel őszintén ígérhetem,
Ha nem hiszed el, hogy a tudás az igazi nagy hatalom,
Ha nem veszed el, mi kell, és nem kapsz az adandó alkalmon,
Nem maradsz több, és lehet, hogy tényleg kevesebb leszel,
Inkább maradj úgy meg józan, hogy néha "szereket" veszel,
Mert a hétköznapok nem többek annál, mint amit meglátsz.
Gyakran a kés ellen nem segít az évekig tanult cselgáncs.
Gyakran a gyászodat nem tisztelik meg a legfelsőbb érdekek,
Miért tiszteled meg őket, ha nincsen másuk, csak kételyek?
Megszabadulnak tőle, az övéket neked adják,
Majd kiállítanak, hogy "nézzék a dél-kelet fenevadját!"
Mindenki egyfeszt traktál, már régen belefáradtál,
Elveszik a lehetőséget, mielőtt belevághatnál.

Néha azt hiszem, hogy én vagyok ki újabbról dalolgat,
Aztán rájövök, hogy csak simán megugatom a holdat,
Bárcsak el tudnám hitetni magammal hogy imádsággal,
Majd egy felsőbb erő minden felelősséget átvállal.

'96 februárban, nem tervezett gyerek,
Még a napvilágra is túlságosan korán érkezett,
Az első lépéseket megtéve néha még elvágódik,
Több mint tíz évvel később az otthonától elvágyódik,
Nem érti, hogy hogyan képesek az emberek csak tűrni,
Ostorcsapásos sebekkel a szamárpad mögött ülni,
Rájön az emberi lét igazából túl van értékelve,
Nem tud nem cinikus lenni, mert hiába kérték erre.
Hogyha utálod az emberiséget, a társadalmat,
Hagyjál magad mögött mindent, az örökös fáradalmat,
Takarodjál le egy híd alá, és ne felelj meg senkinek,
Te lázadozó antiszoc bolond kis hülyegyerek...
Attól, hogy ellenségem az ember, és ellenük harcolok,
Nem szabad elfelejtenem, hogy én is egy ember vagyok,
Kettős mérce, lázadok, viszont magamat nem hátrálom,
Így a telhetetlen tudatos egoizmusom táplálom.

Rájöttem az élet titkára, nem félek már a végtől,
Viszont annál jobban félek a végső egyedülléttől,
Nem lesz olyan, ki felfigyeljen az élet kis részletein,
És akivel hasonlóak lennének a nézeteim,
Mert minden amit eddig hittem hazugság...
És be kell vallanom, hogy az igazi nagy tanulság,
Az, hogy nem kellene ekkora pátoszt vinni az életbe,
Hozzá kell szokni, hogy amit elértem, azzal érjem be,
Van problémám meg annyi, de inkább megfojtom a csömörbe,
Maradjanak fent a munkáim, húsz év az már egy örökre,
Ugatok házőrzőkre, a középsőujjam görbe,
És továbbra is majd rágyújtok alkalmanként a zöldre,
És a kedvedért nem fogok megváltozni,
Ha az elveimről faggatsz, én nem fogok visszakozni,
Mindegy, hogy hiéna sikít vagy éppen egy madár dalolgat,
Hogyha lenyugszik a nap, én majd megugatom a holdat...

A kedvedért nem fogok megváltozni,
Ha az elveimről faggatsz, én nem fogok visszakozni,
Mindegy, hogy hiéna sikít vagy éppen madár dalolgat,
Hogyha lenyugszik a nap, én majd megugatom a holdat...